Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Az én kezem még fehér,
mint a kenyér béle,
mind a kettő belefér,
Anyám tenyerébe.

Barna az ő tenyere,
mint a kenyér héja,
puhán simogat vele,
arcom simogatja.

Este, ha a lámpa ég,
s mégsem látja senki,
barna, jóságos kezét,
kötényébe ejti.

Szeme nagyon messze néz
és a lámpa fénye,
mint az édes, sárga méz,
csorog szép kezére.

A könyvek, mint az emberek, csak akkor adják ide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik. Nem szeretek másféle könyvet olvasni, csak olyat, mely az én tulajdonom. Nem elég a gondolatot, ismeretet birtokolni, melyet a könyv tartalmaz, legyen enyém feltétlenül - mint ahogy a szeretőt akarják - a könyv is, a gondolat földi porhüvelye.

(Márai Sándor)

http://www.konyvfesztival.com/

Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.

(Hamvas Béla)

Április elseje
bolond nap,
kedvére tesz minden
bolondnak.

Április elseje
csodás nap -
kerítsük sorját a
csodáknak:

Este kél föl a nap,
nem máskor,
elalszik az eból
kutyástól.

Kakukk költ fészkében
verebet,
macskára vadásznak
egerek.

Vakondék vízparton
napoznak,
gímszarvas kopót űz
naphosszat.

Sündisznó sündörög
le és föl:
megretten minden kis-
egértől.

Meggyúl a hó,
ég nagy lánggal,
makkot terem
árvalányhaj.

Liliomot
nyit a kőris,
dorombol a
macskakő is.

Kemence megy
kódorogni,
kutyatejet
legel Bodri.

Róka búvik
tacskólyukba,
tűzre rossz fát
nem tesz Jutka.

Farkast lenyúz
göndör bárány,
cukrot vesz az
irha árán.

Méz vadászik
medvére,
nyalogatja
kedvére.

Csillog-villog
a sötét,
puskát lődöz
a sörét.

Szilvát érlel
a kopár
sziklatetőn
a gyopár.

Nyúl ebédel
agarat,
pocegér sas-
madarat.

Pulit terel
a birka,
leckét magol
az irka.

Szakácsnőt főz
az ebéd,
gazda szolgálja
ebét.

Vérest süt a
vérmedve,
alma búvik
féregbe.

Galamb elejt
vércsét,
pondró, csimasz
jércét.

Horgászt fog a
harcsa,
hogy a vízben
tartsa.

...Lám, egymást érik
a csodák!
Szerencse, hogy csak egy
napon át.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.

(Gyurkovics Tibor)

Sáncban a hóviz
könnyü hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”